Gross Arnold emléktábla avatása
Gross Arnold születésnapján a kortárs magyar grafikát megújító festő-és grafikusművészre emlékezünk, aki 1929. november 25-én születtet Tordán, Erdélyben. A tordai, majd a nagyváradi gyermek és ifjúkori évek meghatározóak voltak számára, emlékeiben és munkáiban is sokszor tért ide vissza. A nagybányai művészek köréhez tartozó festőművész édesapja, Gross Károly volt első tanára. Testvére, Tivadar is ismert akvarellista Erdélyben.
1947-ben szökött át Romániából Magyarországra.
1953-ban diplomázott a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, mesterei: Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György, Koffán Károly voltak.
Művészi életútjának kiemelkedő állomásai: a Krakkói Grafikai Biennálé első díját kétszer nyerte el,
1955, 1967: Munkácsy-díj,
1987: érdemes művész,
1995: Kossuth-díj, majd
2014-ben a Nemzet Művésze kitüntető címet is megkapta.
Számtalan hazai kiállítása mellet a nagyvilágban Róma, Tokió, Amszterdam, Trieszt, Helsinki, Brüsszel, Bergen, London, Hamburg, Köln, Los Angeles, Athén, Bécs kiállító termeiben is megcsodálhatták utánozhatatlan grafikai művészetét.
Ezek a száraz tények ám ezeknél is izgalmasabb a kérdés, hogy mi művészetének titka, miért emlegethetjük a kortárs magyar grafika megújítói közt?
„ a felkotort horror-álmok helyett az édesábránd tündéri illúziói tündökölnek, messze kerültünk az ortodox szürrealizmus öndícsőítő veszettségétől…még messzebb az absztrakció riasztó kalandjaitól”
szól az író művésztárs Szentkuthy Miklós, majd így folytatja Gross Arnold művészetéről:
„pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett, s még valami más is, tündéri is”
Korai akvarelljei rendkívüli tehetségről és kompozíciós, valamint kolorista készségről tesznek tanúbizonyságot. Főiskolai évei alatt a Szépművészeti Múzeumban behatóan tanulmányozta a régi mesterek, különösen Rembrandt és Dürer rézkarcait, s maga is ezt a műfajt kezdte művelni. Ennek nyomán grafikai műveit páratlan technikai tudás, finom vonalvezetés, összefogott kompozíció és tartalmi-formai tisztaság jellemzi. Az 1950-es években alakította ki egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusát. Művészete a rézkarc teljes megújításán alapszik. A korábbi egyhangú, fekete-fehér műveket a szivárvány színeiben pompázó, sodró lendületű, mégis nyugalmat és harmóniát árasztó képek váltották fel. Rézkarcain egyetlen négyzetmilliméternyi terület sem maradhat szabadon, a lapokat sajátos tündérvilágának városai és lakói népesítik be. Reális elemekből alkot irreális, a szürreálison is túlnövő világot. Valós részletekből felépített, sokszor látomásosnak tűnő világa már-már groteszkbe hajlik, de képein nyoma sincs torz vagy deformált alakoknak.
Szimbolikája egyedi, nem oldható fel sem a középkori olvasattal, sem az ismert kódokkal. Az enigma feloldására ott a mű egésze, amelynek láttán a szemlélő sohasem jön zavarba. Hiszen Grossnál minden az, aminek látszik: a fa fa, a kert kert, a manó manó. A képek látszólagos zsúfoltsága nem hat zavaróan, inkább egy díszes karácsonyfára emlékeztet minden egyes lap, nem véletlenül nevezte Szentkuthy Miklós „karácsonyfa-opusz”-nak művészetét. Mindez az összefogott kompozíciónak, kivételes, szinte organikus egységbe olvadó belső koherenciának köszönhető. A gazdagon illusztrált lapokat monokróm vagy polikróm színezéssel nyomja papírra, hogy azután kézzel igazítsa ki a színezést. Ezt a technikát a nagy elődök közül William Blake alkalmazta.
A tájképek és a fák a rembrandti hagyományt folytatják. A rezzenéstelen, örök békét sugárzó tájban azonban elő-előtűnnek a leheletfinom tündéralakok; hol az égen, hol a távoli messzeségben. Gross fái szinte meditációs képeknek nevezhetők. Időn és e világon túli bölcsesség szunnyad ezeréves kéregráncaik között. A virágok már pajkos lányokká alakulnak át, s ezzel kezdetét veszi az általa létrehozott tündérvilág. A kertek átmenetet képeznek a természet alkotta és az ember szelídítette világ között. Beengedik a természetet, de ez már az emberek rendezett világa. Ezen felül szimbolikus értékkel bírnak, elég csak az Édenkertre vagy a tiltott-titkos kertekre gondolni.
Az emléklapok nagyon fontosak az életművében. Ezekkel állít emléket szeretteinek, például édesanyjának vagy Kondor Bélának és a régmúlt idők nagyjainak, Jan van Eycknek, Andersennek és Bachnak. Nem véletlen e három személy kiválasztása. Festőileg nagy hatással volt rá Van Eyck. Az ő képeinek hátterében fedezhető fel az az aprólékosan kimunkált, gazdag miniatűrvilág, amely Arnold képeit teljes egészében borítja. Az álmok, a fantázia világába kalauzol Andersen, és rézkarcai is hasonlóan meseszerűek, ám olyan tisztán és fennkölten szólnak hozzánk, mint Bach zenéje.
(Ezek monográfusa Sinóros Szabó Katalin gondolatai, pontosan méltatja Gross Arnold művészetét a lexikon szócikkében.)
Arnold e társasház legfelső emeletének stúdiólakásában élt. Pazar panorámája befogta a Rózsadombot és a budai hegyeket. Élmény volt hozzá belépni, ahogyan élmény volt vele minden találkozás. A lakásban a repülő pintyek, a rengeteg miniatűr gyermekjáték: ólomkatonák hadserege, közlekedési eszközök, közülük is a legkedvesebbek a vonatok szerelvényei fogadták a látogatót. „Mindig vonzódtam a vonatokhoz. Amikor átszöktem Magyarországra, sokáig sóvárogva néztem utánuk, ahogy útnak indultak Nagyvárad felé, ahol a szüleim éltek. Csak kilenc-tíz kilométer a határtól, de én nem mertem hazamenni, útlevelem sem volt. S féltem, hogy felelősségre vonnak, mint szökevényt. Egyszer egy negyvenfős képzőművész csoporttal Bulgáriába utaztam, szüleim Nagyváradon felszálltak a vonatra: kilenc év után ott találkoztunk újra…” mesélte korábban.
A látvány örömét, a szem örömét hordozó tárgyak sokasága, a homo ludens lenyűgöző mikrovilága vette körül mindenütt. Nála láttam a legszebb van Eyck reprodukciókat. E hatalmas nyomatok, mint művészetének különleges ihletői lengték be a lakás terét. Rajongásig szeretett Itáliánk volt sokszor beszélgetéseink témája. Federico Fellini , vagy Vittorio de Sica filmjei inspirációt is jelentettek művészete számára.
Az utóbbi évtizedekben színpompás ásványokat is gyűjtött, amelyek nagy hatással vannak rézkarcai színezésére is. Elmondhatatlan élményt jelentett számomra, amikor büszkén és lelkesedéssel kalauzolt tárlói közt egy általam ismeretlen világba. Még utolsó éveiben is elutazott az ásványbörzékre. A természet minden darabkáját becsülte, szerette, titkait firtatta és ugyanolyan szeretettel is tudott beszélni róluk.
Őszintén szólva azon tűnődtem leginkább e szép emlékezésre készülve, vajon örülne e Arnold annak, hogy most itt emléktáblát avatunk tiszteletére? Annyi mindenről lehetett vele beszélgetni, ám amikor az alkotótevékenysége, a művészete került szóba, leginkább szemérmesen hallgatott. Kérdésekre nem igen válaszolt vagy kitért a válaszok elől. Annál inkább vált bőbeszédűvé, amikor a szeretett és tisztelt pályatársakról, vagy a nagybecsű barátokról, Kondor Béláról és különösképpen Szabó Vladimirról esett szó.
Puha fényű akvarelljei, pompás grafikái minden négyzetcentimétere megmunkálva, ezeken és ezekben élnek-nyüzsögnek látható vagy éppen láthatatlan tündéralakjai. Ám mintha mindez egyfajta meseszép függöny lenne, ami mögött a művész elbújhat, legfeljebb cinkosan néha-néha kikukucskálva, nevetve integet felénk, talán így, ahogyan Czinder Antal szobrászművész ezen az emléktáblán megörökítette.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket:
Budapest, 2016. november 25-én: Merényi György
