Nem holmi olcsó aktualizálás íratja le velünk a döntő meghatározást Gross Arnold életművéről, mikor ezt mondjuk: ez az egész életmű tulajdonképpen egy nagy (ezer mikro-miniatűrjében nagy) karácsonyfa-opus. A karácsonyfán csüngnek-csengnek és hintáznak havas vagy repkényes házak, házikók, gombák, diók, autók, buborék-holdvilágok, babák, harangok, bájos vagy furcsa-torz állatok: a gyűjtemény valami babett-balett világvitrinnek mondható. Megnyugtató boldogság, hogy a kozmosz és nagyvilág elemei itt nem félelmetes-tragikus káoszban tombolnak, mint annyiféle új (?) művészeti iskola termékében. Hanem épp ellenkezőleg (ez a karácsonyi lényeg, a laikus betlehem!): békés, bájos idilli szomszédságban, zenélő óra hangjait idéző, boldogan társalkodó együttélésben. Bosch nagybolond orgiáiból itt angyalok kecses bazárja lett; a felkotort horror-álmok helyett az édes-ábránd tündéri illúziói tündökölnek; messze kerültünk az ortodox szürrealizmus öndicsőítő veszettségétől (a „Dementia Triumphanstól”) – még míg messzebb az absztrakció riasztó kalandjaitól – , és ez végtelenül üdítő.
A karcok és liliputi-város apró-munkájában érezzük az emberi kéz drága, szorgos, szórakozó munkáját, csipkeverők, násfa- és ötvösművészek szinte középkorias, nyugodt türelmét, távol az elvadult, vágtázó, technikai öngyilkosságba rohanó újvilágtól. A kerge-kóros kozmosz helyett nimfettek, Mab-királynők játékboltja – de! de! (ezerszer hangsúlyozandó) nem hátat-fordítás ez, nem gyáva menekvés viharos századunkból, hanem: a szeretet, a béke leghangosabb legidőszerűbb hirdetése, a boldogság lehetőségének pozitív vallása, ahol még a kalickába zárt madarak is, igenis vidám dalra tudnak fakadni. A kis „filigrán-filigri” városkát méltán nézik a gyerekek; hiszen egész életükben csak egy, egy, egy igazi nagy élmény van: a rácsodálkozás utolérhetetlen frissessége a karácsonyi ajándékra. Gross ilyen csodálkozásra való anyagot épített össze, játékot (de azért vigyázzunk, mert ugyancsak törékeny, túl mohó kézzel hozzá ne nyúljunk!): vagyis, földi létünk legnagyobb varázslatában részesít bennünket újra. Különben is: a legnagyobb művész is – lelkében, szívében örök gyerek (Goethe „tűrhetetlenül” sokat szeretett játszani). Ezért milyen öröm lenne a gyerekek számára: látni magát Arnoldot, ahogy ő maga játszik, ahogy „százféle” mozdonyt gyűjt és babamúzeumot rendez be magának! És a felnőttek tudják, hogy ez a „csökönyös” aprólékos ábrázolás: éppúgy karácsonyéji áhítatos csendet kíván, mint egy finom zene pianisszimója. És ebben a kis-családi és világ-családi békében örömmel látunk be a műhelybe: soha természetesebben nem „csúszott át” a grafika világa a városkák kisplasztikájába, a mókás bébi-babilonba. Ismét: a sok szobrászati petit-betűvel szedett babácska (gyermekeknek a baba minden ajándékok ajándéka talán…) távol áll a tragikus vagy horror-víziókat felidéző fétisektől és maszkoktól. És a bábukkal való játék már maga „színészi munka”; nem hiába a sok színházábra Gross képein; a házak: a házak is, minden ablakukkal – színpadok. A színjátszó boldogságot édes Utópia ópiumának érezzük, pedig (utaltunk rá): a tanulság félreérthetetlen – ha szerepük van, az elveszett Paradicsom mindenképpen visszanyerhető, a Valóságban is lesz jóvilág. Még az angyali egekből áradó színezés is ezzel az ígérettel teljes, az áldás és grácia édesen simogató hajnalaranya és kegyelem-teljes Capri-kékje: az optimizmus sugárzása. És? Nemcsak az egész életmű karácsonyfa – a metszetek fái egyenként édeni ajándékozó-fák: ágaik felénk nyúló karok – szívet, Napot, virágot, angyalmenyasszonyokat kínálnak – szedjük gyorsan ezeket a káprázatként huncutkodó boldog – valóságokat!
Tükör Magazin, 1976.
