Gross Arnold játékbirodalmáról legendák keringenek. Játékokat és filmélményeket gyűjt, ahogy magáról mondja. Amint tisztázódott, hogy – saját szavaival szólva – „miért került a képbe”, a grafikust a filmről szeretném kérdezni, pillanatokon belül vagy fél tucat apró mozdony került elő, a hozzá illő miniatűr vagonokkal. Ezek a színesre festett, rézfogantyús, csinos csecsebecsék száguldozták keresztül-kasul, eredetiben, Amerika, hőskorát, meg a cowboy-filmeket.
– A Generális! Buster Keaton vonata. A legapróbb részletekig pontos mása annak, amelyik A generális című filmben Keaton „partnere” volt. Ilyen kocsik tetején mászik át, ebbe a mozdonyba ugrik be.
Gross Arnold bizonyítás végett vaskos albumot multat, tele Buster Keaton filmjeiből származó fotókkal. Szinte magától nyílik szét a híres vonatjeleneteknél. Előkerül egy remek Chaplin-album is. Mindkettőben több száz, másutt hozzáférhetetlen filmkép, eredeti fotó. A filmművészet humora című nagyalakú könyv valóságos házimozi. Hosszú oldalakon át jelenetek képsorai, apró mozdulatokra lebontva. Még a csattanók is átjönnek az állóképekből. Stan és Pan, meg a bandzsa Ben Turpin gegjei élnek a lapokon.
Többkilós külföldi filmlexikonok, ezernyi fotóval.
– Valahányszor előveszem őket, mindig meglepnek ezek a képek. Itt minden mozdulat leállt ugyan, a folyamat kockákra merevül, én mégis érzem bennük a mozgást. Ez mindig lenyűgöz.
A varázsige: a mozgás. Gross Arnold számára a film nagy csodája – a MOZGÁS. Csupa nagybetűvel. Talán mert a grafikáin megteremtett, senkiével össze nem hasonlítható világban mozdulatlan az álom? Ennél bizonyára mélyebben rejtőzik a vonzódás kulcsa. Cavalcanti egy megjegyzése a filmnek a képzőművészetre tett hatásáról talán közelebb visz a megfejtéshez: „…a film mind a festők, mind a szobrászok számára értékes hozzájárulást jelentett dokumentáris szempontból, a „témák” normális vagy lassított feltérképezésében. S így még a puszta fényképnél is pontosabb lévén, megkönnyítette a mozgás tanulmányozását.”
– Engem már gyermekkoromban lenyűgözött a film – mondja Gross Arnold. – Apáim vett egy akkoriban nagyon takarosnak mondható vetítőgépet. Vásároltam magamnak egy ugyanolyant, mint az a régi volt. Nem működik, igaz. Szakítja a filmet. De mégis: itt van a közelemben gyermekkorom csodadoboza… Az eredetivel, amikor csak tehettem, mozit játszottam. Változatos műsorom volt. Hosszabb-rövidebb jelenetek, attól függően, hogy a szomszédos mozi gépésze mekkora darabot hajított ki, ha szakadt a film. Többet és szívesebben járok moziba ma is, mint kiállításra. Nekem a Csoda Milánóban többet mond el a világról, mint amit a mai képzőművészet elmondani képes.
A Csoda Milánóban jelenetfotói a könyvespolcon sorakoznak; egy kép keretébe tűzve, mintha családtag volna. De Sica újságból kivágott arcmása becsúsztatva. A falon Hieronymus Bosch Gyönyörök kertjének tőszomszédságában elnyűtt plakát. Bekeretezve, üveggel védve. Durva papíron, ormótlan betűk a Csoda Milánóbant hirdetik. Nyomdahibával. Sica neve helyett Siac áll. A féltett kuriózum sztorija: a képzőművészeti főiskola hallgatója, hazafelé harapnivalót vásárolt. A stanicliról otthon egy kettétépett plakát darabja tűnt elő. Vett még egy staniclira való adagot – és a két fél papírlap összeillett.
– Nagy filmélményeimet közvetlenül a háború utáni években gyűjtöttem. De Sica filmjeiből. A Csoda Milánóban és az Umberto D., amit A sorompók lezárulnak címmel adtak nálunk, megdöbbentő képekkel rázott meg. Sokáig De Sica volt a rendező számomra. Egyszer, később életben is láttam. Közel a Római Magyar Akadémiához, ahol laktam, filmet forgattak. Ott állt De Sica egy romos ház tetején. Állt, és tölcsér alakú hangszóróba ordítozott. A színészei lent szaladgáltak a téren.
Már itthon, emlékezetből elkészül az élmény – rézbe karcolva. Senki sem áll rajta tölcsérrel a háztetőn, a bálvány nem karcolható rézbe. De ott van a kis olasz mozi, vitrinje tele a legkedvesebb filmek címeivel. Gross Arnold sikerlistája. Címe ennyi: Római házak.
– Igen, Fellini is ott van a plakátokon. Két filmje hatott rám máig megismételhetetlen erővel. Az Országúton és a Nyolc és fél. Azok az emberek! Valósággal berobbantak az életembe. Soha többé nem kerültek hozzám olyan közel Fellini hősei, mint ebben a két filmjében. A Nyolc és fél különösképpen azzal döbbentett meg, hogy a szellemnek olyan képességeivel megáldott művész is, mint Fellini, kiszolgáltatott a világnak, fölvértezetlen ellene. Fellini, olykor úgy érzem, üresjáratokat is megenged magának. Ezzel együtt – a legnagyobb. Attól a legnagyobb, hogy ezzel együtt az.
Rózsa János régebben bemutatott Gross Arnold-portréfilmje, a Csudavilág után most elkészült és bemutatásra vár a tévében egy Gross Arnoldról szóló különös portréfilm, a Játék – film, amelyben színészi feladatot is vállalt.
– Nem is ez az érdekes benne, hanem az hogy valami érthetetlen dolog történt. Eredetileg szerepelt volna egy négyperces riportfilm Kondor Bélával. Nagyszállóbeli pannójának avatásakor munkájáról, terveiről beszélt. Tudtam erről a riportról, én kértem, illesszük be a filmünkbe. Én még láttam, hogy az eredeti változatban benne volt. Azután mikor újra megmutatták a filmet, már hiányzott a Kondor-riport. Érdeklődtem utána, de csak annyit tudtam meg, amennyit láttam is. Eltűnt. Éppen ez a megismételhetetlen filmfelvétel. Az egyetlen, ami Kondor Béláról készült…
– Ha fiatal volnék, filmet csinálnék. A film nagy dolog. Többet mondhat el, mint a képzőművészet. Száz Bergman és száz Fellini kellene…
Bársony Éva cikke a FILMVILÁG filmművészeti folyóirat 1980/3 számában
Gross Arnold vetítője a galériában:
